A bíborpöttyös mezők
Egyszer az történt a mezőn, hogy a Bíborsapkás Kondástövis, mely a maga nemében igen szép kis virág volt, elveszítette területeit, s évről évre fogyott a zöld fűbe ejtett bíbor pöttyök száma. Valamikor rég jól megfért a Margaréta, a Cickafark mellett, elviselte tövises szomszédait meg az egyszerű fűszálakat is. Egy nap azonban idegen, korábban sosem ismert növény vert tanyát feléjük. Először csak a bokrok tövénél mutatkozott, s szégyellősen hallgatott a hangos tavaszi délutánokon. Aztán ismerkedni kezdett. Kiderült róla, hogy igazán vidám természete van, szeret nagyokat nevetni, ugratni másokat, sőt olykor nagyszájú is. Okosnak ugyan nem mutatkozott, de ez egyre szaporodó pajtásait nem zavarta. Hogy ki volt ő?
Pompás Csücsörnek nevezte magát. Apró, fehér virágai voltak, s egy keskeny száron sok kis fehér arcocska nevetett a Napra, a madarakra. Kecses kis bokrot növesztett magának, s kicsi, kerek leveleit kacarászva feszítette ki, hogy a legszebb lepkék rá telepedjenek. Rá is telepedtek. Sokat incselkedett a széllel is: hagyta, hogy megcsiklandozza, aztán tettetett sértődöttséggel becsukta szirmait, hogy a szél leglágyabb fuvallataival bontsa ki őket, és szétszórja érett magjait a mezőn.
Így történt, hogy felbukkant egy Pompás Csücsör bokor a Margaréta, a Cickafark, a Katáng mellett, mindenütt, míg végül találkozott a Bíborsapkás Kondástövissel is.
− Hát te ki vagy? – kérdezte a Csücsör.
− A Bíborsapkás Kondástövis – szólt vidáman a válasz.
− Kondástövis?
− Igen. A derekamon aprócska szőrök vannak, szúrósak, hogy ne szedjenek le az emberek.
− Szőrös a derekad? – kérdezte finnyásan a Pompás Csücsör, majd körbenézett, s úgy mondta: − Ennek szőrös a dereka!
− És a bíborsisak? Hol van? – szemtelenkedett tovább a Pompás Csücsör.
− Hát itt. Itt a fejemen.
És a Kondástövis kicsit előre billentette a fejét, hogy jobban lássa őt új ismerőse.
− Ez? Ez a csákó?! Hálósipkának még jó volna talán, nem? – fordult a Csücsör megint a többiek felé, és a mezőt újabb hahota rázkódtatta meg.
− És miért vagy kondás? Tán disznókat legeltetsz?
− Disznókat! Ha-ha-ha!
A virágok a nevetéstől szinte újra harmatosak lettek, s ilyen-olyan leveleikkel hasukat fogták, úgy hajladoztak előre az élénkülő szélben. Csak a Kondástövis állt nagy búsan, és a bánattól egészen elgyengült. Hervadni kezdett.
Másnap a Kondástövis kelyheiben újra megjelent a kedves méhecske, és levelei közt fényes hátú bogarak, lepkék játszadoztak, és az emberek is, ha arra jártak, meg-megcsodálták bíborsapkáját.
− Nézd, milyen szép színű ez a virág!
De a Kondástövist ez nem vigasztalta, mert az övéi elfordultak tőle, nem foglalkoztak vele. Szárukkal elhajoltak tőle, s nem szóltak hozzá, játékaikból kizárták őt. A Bíborsapkás Kondástövis végtelenül magányos volt, és egyre szomorúbb. Nappal, hogy ne lássa, ne hallja társait, akik igaztalanul elpártoltak tőle a gonoszkodó Csücsör miatt, és csúfolták, becsukta szemeit, leveleit ernyedten lógatta szőrös kis dereka mellett, és egy másik rétről álmodott, ahol nem bántják, ahol szeretik, és játszanak vele is. Csak éjjel nyílt ki újra, mikor a többiek elaludtak. Félve tekintett szét maga körül. Még sohasem látta az éjszakát. Nehezen szokta meg a hűvös sötétséget, a ridegen ragyogó csillagok fényét. Észre sem vette szegény, és bíbor sapkája konyulni kezdett, arca fakulni, gyökerei gyengülni. Hiába sütötte a Nap, öntözte az ég – belül megszakadt az élet. Mindig álmában érte őt a halál. Hol itt, hol ott hasalt a földre egy-egy Kondástövis. És eltűntek szép lassan a bíborpöttyös mezők.
Nyár
Szalmaágyban gyöngyöt leltem,
nyomott, ahogy ráfeküdtem.
Fésűt leltem a patakban,
harcsa bajszába akadva.
Harcsa volt a vacsora,
bajusza a citera.
Gyöngyöm, fésűm dobozkámban,
esti lepke vigyáz rája.
Ősz
Borókából kettőt-hármat,
a szoknyának szőlővásznat!
Bor piroslik a hordóban,
sipkás manó a dióban.
Mit csinál ott a manó?
Merre gurul a hordó?
Szőlőszemek a szoknyámon,
Tél
Hótakaró,
befagyott tavi tüll,
Éjszaka már
csak a fagy hegedül.
kacagó Mikulás,
Zörren a
nádas, szél kotorász.
kicsi szán, hahota,
Díszdobozokban
vár a csoda.
Kukacrímek
Málnabokor, mézmalac,
kisnyulacska, hol maradsz?
Körte, alma, ribizli,
elfogyott a kiskifli!
Kiskörte és kisalma,
ott szalad a nadrágja!
Hamar, uzsgyi, utána,
ott lobog a kantárja!
El kell kapni kantárkát,
megfogni a grabancát
a behemót tolvajnak! - nincs több ríme kukacnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése