2010. november 6., szombat

Én és a többiek

Én és a többiekEzzel a címmel jelent meg első könyvem, egy regény, ami gyerekkorom hétköznapjait és fontos eseményeit meséli el az óvodától (ötéves koromtól) 12 éves koromig. Bár írói ambícióim mindig is megvoltak, sosem terveztem ilyen témájú regény megírását. Március vége volt, mikor a Lumpi című fejezet megszületett, s nem is sejtettem, csak pár héttel később, hogy lesz folytatása. Három év vidám, kiegyensúlyozott, kényszertől mentes írói  tevékenység eredménye e könyv.
Könnyű olvasmány. Barátságosan rövid fejezetekből áll, s a gyerekkor mindenki számára ismerős helyszínei, szereplői és élményei jelennek meg benne: a család és az abban betöltött szerep, a vidéki nagyszülők, a városi nagyszülők, sikerek és kudarcok óvodában és iskolában, félelmek, és gyermeki elképzelések a világról.
Állandó és leghűségesebb társam Lumpi, a macim, aki legalább annyira a legjobb barátom, mint a gyerekem a történet során. Legkisebb voltam a családban, emiatt volt részem némi kényeztetésben, gonoszkodásban és türelmetlenségben. Az óvoda és az iskola szabaddá tett, s ott többször éreztem, hogy jó gyerek vagyok, mint otthon. Barátokat szereztem, és szinte minden évben szerelmes voltam. Még egy csomó mindenről nem tudtam, micsoda és mire jó, de már kezdtem leválni a készen kapott világról, s kezdtem kialakítani a magamét. Ennek alapja az a sok mese és történelmi regény volt, amit akkoriban olvastam. Saját világom törvényszerűen összeütközött a valósággal, ám gyerekkorom legfájdalmasabb pillanatait általában szűkebb-tágabb környezetem okozta (a többiek). Fájt, ha nem kaptam elég szeretetet, ha igaztalanul rossznak bélyegeztek, és ha magamra maradtam. A könyv azonban sokszor vidám hangvételű, vagy ha nem is az, de gyakran képes megnevettetni az olvasóit. Bár lennének olvasóim!
Végül köszönetet mondok és egyben fel is hívom a figyelmet arra a kiadóra, mely szívesen fogad ismeretlen szerzőktől is kéziratot, s mely engem is figyelemre méltatott, és egy barátságos és rugalmas együttműködés során kiadta az Én és a többieket: ez a Novum Verlag. A könyv a kiadó honlapján megrendelhető a http://www.novumverlag.hu/backlist/4/?product_id=156&detail=1 -n, de a google más lehetőségeket is  felkínálhat...

2010. november 4., csütörtök

Mesék, versek Mesedombról

A bíborpöttyös mezők

            Egyszer az történt a mezőn, hogy a Bíborsapkás Kondástövis, mely a maga nemében igen szép kis virág volt, elveszítette területeit, s évről évre fogyott a zöld fűbe ejtett bíbor pöttyök száma. Valamikor rég jól megfért a Margaréta, a Cickafark mellett, elviselte tövises szomszédait meg az egyszerű fűszálakat is. Egy nap azonban idegen, korábban sosem ismert növény vert tanyát feléjük. Először csak a bokrok tövénél mutatkozott, s szégyellősen hallgatott a hangos tavaszi délutánokon. Aztán ismerkedni kezdett. Kiderült róla, hogy igazán vidám természete van, szeret nagyokat nevetni, ugratni másokat, sőt olykor nagyszájú is. Okosnak ugyan nem mutatkozott, de ez egyre szaporodó pajtásait nem zavarta. Hogy ki volt ő?
            Pompás Csücsörnek nevezte magát. Apró, fehér virágai voltak, s egy keskeny száron sok kis fehér arcocska nevetett a Napra, a madarakra. Kecses kis bokrot növesztett magának, s kicsi, kerek leveleit kacarászva feszítette ki, hogy a legszebb lepkék rá telepedjenek. Rá is telepedtek. Sokat incselkedett a széllel is: hagyta, hogy megcsiklandozza, aztán tettetett sértődöttséggel becsukta szirmait, hogy a szél leglágyabb fuvallataival bontsa ki őket, és szétszórja érett magjait a mezőn.
            Így történt, hogy felbukkant egy Pompás Csücsör bokor a Margaréta, a Cickafark, a Katáng mellett, mindenütt, míg végül találkozott a Bíborsapkás Kondástövissel is.
− Hát te ki vagy? – kérdezte a Csücsör.
− A Bíborsapkás Kondástövis – szólt vidáman a válasz.
− Kondástövis?
− Igen. A derekamon aprócska szőrök vannak, szúrósak, hogy ne szedjenek le az emberek.
− Szőrös a derekad? – kérdezte finnyásan a Pompás Csücsör, majd körbenézett, s úgy mondta: − Ennek szőrös a dereka!
Mindenki nagyot nevetett a mezőn. A Kondástövis szomorúan elpirult. Pedig olyan jól indult a nap; hajnalban ugyanaz a kedves méhecske itta ki a harmatot a kelyhéből, mint tegnap – kár, hogy így elromlott minden!
− És a bíborsisak? Hol van? – szemtelenkedett tovább a Pompás Csücsör.
− Hát itt. Itt a fejemen.
És a Kondástövis kicsit előre billentette a fejét, hogy jobban lássa őt új ismerőse.
− Ez? Ez a csákó?! Hálósipkának még jó volna talán, nem? – fordult a Csücsör megint a többiek felé, és a mezőt újabb hahota rázkódtatta meg.
− És miért vagy kondás? Tán disznókat legeltetsz?
− Disznókat! Ha-ha-ha!
A virágok a nevetéstől szinte újra harmatosak lettek, s ilyen-olyan leveleikkel hasukat fogták, úgy hajladoztak előre az élénkülő szélben. Csak a Kondástövis állt nagy búsan, és a bánattól egészen elgyengült. Hervadni kezdett.
Másnap a Kondástövis kelyheiben újra megjelent a kedves méhecske, és levelei közt fényes hátú bogarak, lepkék játszadoztak, és az emberek is, ha arra jártak, meg-megcsodálták bíborsapkáját.
− Nézd, milyen szép színű ez a virág!
De a Kondástövist ez nem vigasztalta, mert az övéi elfordultak tőle, nem foglalkoztak vele. Szárukkal elhajoltak tőle, s nem szóltak hozzá, játékaikból kizárták őt. A Bíborsapkás Kondástövis végtelenül magányos volt, és egyre szomorúbb. Nappal, hogy ne lássa, ne hallja társait, akik igaztalanul elpártoltak tőle a gonoszkodó Csücsör miatt, és csúfolták, becsukta szemeit, leveleit ernyedten lógatta szőrös kis dereka mellett, és egy másik rétről álmodott, ahol nem bántják, ahol szeretik, és játszanak vele is. Csak éjjel nyílt ki újra, mikor a többiek elaludtak. Félve tekintett szét maga körül. Még sohasem látta az éjszakát. Nehezen szokta meg a hűvös sötétséget, a ridegen ragyogó csillagok fényét. Észre sem vette szegény, és bíbor sapkája konyulni kezdett, arca fakulni, gyökerei gyengülni. Hiába sütötte a Nap, öntözte az ég – belül megszakadt az élet. Mindig álmában érte őt a halál. Hol itt, hol ott hasalt a földre egy-egy Kondástövis. És eltűntek szép lassan a bíborpöttyös mezők.



Nyár 

Szalmaágyban gyöngyöt leltem,
nyomott, ahogy ráfeküdtem.
Fésűt leltem a patakban,
harcsa bajszába akadva.

Harcsa volt a vacsora,
bajusza a citera.
Gyöngyöm, fésűm dobozkámban,
esti lepke vigyáz rája.


 
Ősz

Borókából kettőt-hármat,
a szoknyának szőlővásznat!
Bor piroslik a hordóban,
sipkás manó a dióban.

Mit csinál ott a manó?
Merre gurul a hordó?
Szőlőszemek a szoknyámon,
borókában édes álom! 
Tél

Hótakaró,
befagyott tavi tüll,
Éjszaka már
csak a fagy hegedül.

Csipkebogyó,
kacagó Mikulás,
Zörren a
nádas, szél kotorász.

Télikabát,
kicsi szán, hahota,
Díszdobozokban
vár a csoda.


Kukacrímek

Málnabokor, mézmalac,
kisnyulacska, hol maradsz?
Körte, alma, ribizli,
elfogyott a kiskifli!
Kiskörte és kisalma,
ott szalad a nadrágja!
Hamar, uzsgyi, utána,
ott lobog a kantárja!
El kell kapni kantárkát,
megfogni a grabancát
a behemót tolvajnak! - nincs több ríme kukacnak.



Városi mesék, városi versek

Kis életrajz

9 évesen még elhittem, hogy jön a Mikulás,
11 évesen az arcomra nőtt egy pattanás.
8 évesen azt mondtam a tesómra, hogy hülye,
10 évesen beírtak az ellenőrzőmbe.
1 évesen nagyjából megtanultam járni,
6 évesen pedig tudtam furulyázni.
4 évesen lettem először szerelmes,
2 évesen azt mondták: „Tündéri egy gyermek!”
5 évesen kaptam marcipános tortát,
3 évesen már kergettem a macskát.
7 évesen tudtam, hogy forog a Föld,
Mert rosszul lettem egyik délelőtt.
Egyszer majd biztosan felnőtt leszek,
Fizetést kapok és csekkeket.
Megeszem a levesben a zöldséget, a répát,
És azt mondom a gyereknek: A teremburáját!
Esténként leülök majd híradót nézni,
S olyan okos leszek, hogy öröm lesz nézni!

ABC

Írjad szépen a betűket,
Gömbölyítsd a P-ket, B-ket,
Vájd ki az Ú-t fenékig,
Nyújtsd meg az Á-t az égig!
Hízlaljad a D hasát,
Kösd át az F derekát!
Kanyarogjon az az S,
Az Ó betűn ki ne ess!
Kapjon a T kalapot,
Az I karcsú alakot!
Kunkorítsd a K-kat, É-ket,
Ne feledd a W-ket!
És ha egyszer kész leszel,
Ismételd meg még egyszer!

A szögletes világ

A szögletes világban szögletes virág van,
Szögletes odúban lakik a madárka.
Szögletes csőrében szögletes a dallam,
Szögletes mosollyal kelti fel a hajnal.
Szögletes az ember szeme is és szája,
Szögletes a teste, szögletes az álma.
Szögletes a bögre, szögletes az óra,
Szögletes a régi heverő rugója.
Szögletes ott minden, még az alma is,
de a sárga Nap kereken süt ott is!

Szomszédok

Pista bácsi mindig kint ül a gangon.
Nézi, hogy a kocsik elhúznak az úton.
A szíve kicsit rossz, a vérnyomása sok,
és a lába sem mindig jól mozog.
A felesége ápolja, Rózsika,
ő mindenről tud a városban.
Azt mondja, nem szeret pletykálni,
meg hogy a szomszéd jógázik,
és hogy a Kertész Feri meg az Éva,
és hogy ez biztos, de ne szólj róla.

A család

Egy kisbabát az különböztet meg másoktól, hogy egy csomó minden nem zavarja, ami másokat általában idegesít: a nyál, a ragacs, a hajszál a szájában. Meg hogy nem ért még a mi nyelvünkön, mi meg az övén, és nem tudja elmondani, mi baja, csak sír vagy nyöszörög.
Nővérem hasonlít anyára, ő is festi magát meg parfümöt használ, kistáskát hord néha, és ha úgy gondolja, bekeni a kezét krémmel, de mégsem olyan, mint egy felnőtt, mert még megmondják neki, mit tehet és mit nem. Iskolába jár és jegyeket kap, mint én. Diákigazolványa van meg zsebpénze, nem fizetése meg ajánlott levele.
Anyáék felnőttek. Azt csinálnak, amit akarnak. Nekik senki sem mondja meg, mit vegyenek fel másnap, és azt sem, hogy használd a körömkefét, pucold ki a cipőd, tegyél rendet a szobádban, mert nekik valahogy mindig tiszta a körmük, a cipőjük és a szobájuk is. Nem tudom, hogy csinálják, pedig még dolgoznak is. És rengeteg mindent tudnak.
Mama meg papa nyugdíjasok. Kertészkednek, és néha gyógyfürdőbe járnak, ahol meleg a víz, mint este, otthon a fürdőkádban. Ők mindig összehasonlítják a régi világot meg a mostanit, mert ők öregek, és már régen is éltek, és tudják, milyen az. Ők is rengeteg mindent tudnak, olyasmit is, amiben anyáék már nem biztosak, de a számítógéphez például nem értenek, nem tudják, mi az a csetelés, a link meg szerintük egy megbízhatatlan ember. Vicces, mikor azt mondják, hogy tök jó meg király. Múltkor megkérdezték tesómat, mi az a parázás. Igaz, mi se tudjuk, mi az a stelázsi.

Buszos mese

Estére mindenki elfárad és elalszik, még a buszok is. Pedig a buszok gépek, masinák, akikkel benzint itatnak, s attól olyan gyorsak lesznek, mint a mesebeli paripák! De a busz jön-megy reggeltől estig. És annyi ember felszáll rá, és annyi csomag! A diákok a hátizsákjaikkal, a családok teli kosarakkal, a nénik két dagadt szatyorral. Na és a rengeteg nyüzsgés, a zaj kint is, bent is!
Estére a busz kifújja magát. Maradék erejével begurul a buszgarázsban a helyére, és sóhajt egy nagyot. Talán még alvó társai is meghallják a hangját, de nem ébrednek fel rá, csak megrázkódik szögletes testük, és újra elmerülnek álmaikban. Hogy mit álmodnak a buszok, azt nem lehet tudni. De az biztos, hogy mielőtt elaludnának, kapnak vacsorát, finom meleg ételt. Legtöbbször tasakos levest, másodiknak meg tarhonyát. Fehér ruhás, kövérkés konyhás nénik teszik elébük a nagy műanyag tálakat, ami egy-kettőre kiürül.
Éjjel 11 után érkeznek az utolsó buszok. Csönd van, már mindenki alszik: a portás a portásfülkében, a konyhás néni az asztalnál, az elmosott edények a csöpögtetőben, a hátsó vaskapu, a nyikorgó ajtókilincs. De az utolsó buszokra még felriadnak. A portás intézkedik, a konyhás néni fáradtan mosolyog, de újabb adag gőzölgő levest szed ki a kondérból, és tarhonyát, s kedvesen, imbolyogva-csoszogva odaviszi az utolsóknak. Azok hálásan zörögnek egy kicsit, végül a portás az utolsó rubrikába is pipát ír, a konyhás néni leveti hosszúszárú fűzős cipellőjét, és leheveredik az ügyeletes szoba kanapéjára. Minden villanyt eloltanak, csak az éjjeli őr zseblámpája nem alszik.

Porszívós mese

A porszívó furcsa jószág. Apró, lapos feje van, jó hosszú nyaka, akár egy kígyó, és gömbölyű potroha. A farkincája meg összevissza tekeredő, jó hosszú zsineg, ami két varázspálcikában végződik. Ha a pálcikát a falba dugjuk (de nem mindegy ám, hogy hová!), a porszívó elkezd zúgni jó hangosan, s mindent, ami az útjába kerül, fel akar falni. Mert a porszívó nem más, mint egy fura kinézetű, torkos kis elefánt, akinek a legfőbb eledele a porcica. De ez a bolond, torkos kis elefánt rosszul lát, és a szaglása sem az igazi. Folyton csak a korgó gyomrára gondol, ezért nekünk kell segíteni, hogy megtalálja a finom, puha porcicákat.
Egyszer a porszívó beteg lett. Hiába illesztettük varázspálcikás farkincáját a falba, hiába zúgott hangosan, nem evett semmit. Csak nagy keservesen szippantott fel az ormányával pár falatot. Nem volt más választás, el kellett altatni, hogy megműthessük.
Kihúztuk a zsineget a falból - elaludt. Nyakát két darabra szedtük szét, s kisvártatva előbukkant néhány összegabalyodott porcica a nyaka gyomra felőli végén. A porcicákat eltávolítottuk, aztán megvizsgáltuk az elefánt gyomrát is - teli volt! Szegény nem csoda, hogy nem volt éhes! Gyomrocskáját kiürítettük, hosszú nyakát újból összeillesztettük, varázsfarkát a falba dugtuk, és a falánk kis elefánt olyan vidáman nyargalt a porcicák után, hogy alig tudtuk megállítani!

Gyerekkor

Csigabiga, masni, labda,
Irkafirka, füzet, alma,
Kiskabát és bojtos sapka,
Ebédre meg mákos tészta,
Nincs belőle repeta.

Kapros Piroska

Egy kisvárosban, a Meselényi utcában nőttem fel. Ott találkoztam azokkal a mesebeli lényekkel, akikről írni szoktam. A legtöbb meselény azonban nem olyan csodás vagy varázslatos, mint egy tündér vagy boszorkány. Sokan jelen vannak az életünk jól ismert, mindennapi világában is, csak nem ismerjük fel őket. Hogy miért, annak számos oka lehet, de az egyik fő ok talán az, hogy nincs időnk rá. Agilisnak, talpraesettnek, megbízhatónak, pontosnak, humorosnak és szépnek kell lennünk napról napra. Mackóalsóban szétfolyni a fotelban és elaludni a sporthíreken egyáltalán nem ildomos, csak otthon, amikor lehetünk nem-agilisak, nem-talpraesettek stb.
Amikor még a Meselényi utcán laktam, sem szépnek, sem talpraesettnek, sem elég pontosnak vagy megbízhatónak nem éreztem magam, ezért inkább kerestem (a könyvek segítségével) és kitaláltam magamnak olyan világokat, ahol minden bizonnyal remekül megállnám a helyem. Aztán elköltöztünk egy nagyobb városba, a Topán utcába, a negyedik emeletre. Kamaszodni kezdtem, láttam új filmeket, embereket, és kaptam szemüveget is, hogy a táblát a hátsó padból is lássam.
Egyetemre is jártam, és a diplomámat három évig használtam is. Vettünk a fizetésünkből könyveket, bútorokat, kenyeret és tejet. Aztán elhajóztunk Nyugatra, mint a tündék, később visszajöttünk a Topán utcába, és azóta is itt vagyunk.